Helyismereti konferencia: Pillanatképek Baranya vármegye helytörténetéből (IX.) – előzetes
2025.11.14.
Megjelent egyesületünk legújabb helytörténeti kiadványa, amely a híres mohácsi népszokás legkorábbi ismert említésétől az első világháború lezárását követő időszakig mutatja be a busójárás történetét, elsősorban forrásközlések – főként újsághírek – és az azokhoz kapcsolódó szerkesztői kommentárok segítségével.
A kiadvány elektronikus formátumban (ePub, pdf) minden érdeklődő számára szabadon letölthető az alábbi linkekről.
https://drive.google.com/drive/folders/1Ev0CyT_zbTx6-UU7GivNoFPObXLdZBQB?usp=drive_link (ePub)
https://drive.google.com/drive/folders/1DvYaBTo60i9MYc6M1akEcLS5gGG0DMVc?usp=drive_link (pdf)
Régi idők busói
Úgy mondják, hogy hajdan, amikor az oszmán félhold dicsősége lehanyatlott Magyarországon, a busók ősei verték ki Mohácsról a törököket. A legenda szerint a Mohácsi-szigetre menekült bujdosók, akiket a hódítók elűztek otthonaikból, a vadonban állat- és szörnyalakokat formázó maszkokat faragtak, majd arcukat ezekkel elfedve – miután csónakokon áteveztek a Dunán – az ellenségre vetették magukat. A törökök megrettentek a tülkökkel és kürtökkel éktelen zenebonát keltő „ördöghad” látványától,
s hanyatt-homlok elmenekültek – Mohács pedig felszabadult az idegen járom alól.
Ha mindenáron történeti keretek közé szeretnénk szorítani, akkor 1686–1687 tájára tehet-
nénk az állítólagos „csata” időpontját. Csakhogy a mai napig sem tudhatjuk biztosan, van-e valóságalapja a mondának, amelyet az 1860-as évek elején jegyeztek le elsőként. A Mohácson élő, délszláv eredetű sokácok azt mesélték: úgy tartják, hogy ők ama törökkergető álarcosok leszármazottai, akik a hagyomány szerint kiebrudalták az oszmánokat a városból. S hogy e dicső tett emlékére járkálnak évenként, farsang utolsó napjaiban kifordított ködmönben, derekukon marhakolomppal, ábrázatukat rémisztő faálarc mögé rejtve a Duna-parti település utcáin. Miközben vigadnak, táncolnak és duhajkodnak – no meg másokkal különféle tréfákat űznek.
A sokácok erősen hitték, hogy a busó, ha farsang idején felölti álarcát, a törvények fe-
lett áll – s erre nem volt érdemes legyinteni! Mert ha megdühítették őket, ha tiltani akarták nekik, hogy saját szokásaik szerint tarthassák meg az ünnepet, olykor még a csendőrök szuronya is kevésnek bizonyult a megfékezésükre. A busójárás napjainkban a világörökség része, nemzetközi karnevál, amely tartogathat meglepetéseket az óvatlan látogatók számára – 19. századi formájában azonban kifejezetten vad, s gyakran veszélyes mulatság volt.
Jelen kötetben arra teszünk kísérletet, hogy a rendelkezésre álló források közlése révén
bemutassuk a mohácsi poklada régmúltjának történetét, a legelső ismert említéstől kezdve az 1920-as évek elejéig. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy bármennyire is faragatlanoknak tűnhetnek mai szemmel a korabeli maskarások, mégis az ő akaratosságuknak, kitartásuknak köszönhető, hogy az ősi gyökerekkel rendelkező hagyomány elindulhatott a világhír útján. Mert koronként mindig akadtak olyanok, akik örömest megszüntették volna ezt a fura farsangi „bolondozást”. A busók azonban sohasem hagyták magukat! S úgy tűnik, végül övék lett a győzelem.
A kiadvány szerkesztői:
Szalánczi Krisztián (történész)
Farkasné Samu Mónika (kutató)
A kötet kiadását a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. a Városi Civil Alap 2024 pályázat „civil közösségi tevékenységek és támogatása” elnevezésű alprogram keretén belül támogatta.
A kiadvány elkészítéséhez felbecsülhetetlen értékű szakmai segítséget nyújtottak a pécsi Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteményének munkatársai, akiknek a közreműködését ezúton is köszönjük!
Borítókép:
Busók és segítőjük 1895-ben Zelesny Károly fényképén, 1917 körül készült képeslap alapján. Digitálisan színezett változat. Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjtemény, Pécs.
