Busók a címlapon. A mohácsi poklada száz esztendeje a sajtó hasábjain (1923–2023)

Megjelent egyesületünk legújabb helytörténeti kiadványa, amely a legutóbbi száz év busójárásaiból villant fel epizódokat, elsősorban újsághírek közlése révén. A tudósítások segítségével az olvasók megismerhetik az ijesztő kinézetű maskarásairól híressé vált mohácsi farsang elmúlt évszázadának történetét, s bepillantást nyerhetnek abba, hogyan is zajlottak a télűző ünnepségek az első világháború utáni időszaktól kezdve a Duna-parti településen.

A képgalériával kiegészített könyv egy történeti összefoglalót is tartalmaz, amely – a lehetőségek határain belül – a busójárás régebbi múltját, létrejöttének okait, továbbá a hagyomány szerves részét képező „törökűző” legenda kialakulásának körülményeit igyekszik bemutatni. A kiadvány elektronikus formában (ePub, pdf) jelent meg, s minden érdeklődő számára szabadon letölthető az alábbi linkekről.

https://drive.google.com/drive/folders/1GGSPIQ-oAiJ-TsMXyigx5lDplk5pGBNg?usp=sharing (ePub)

https://drive.google.com/drive/folders/1ApjgsFVI5zSq8X5T2_ghZKyb4NcpNtt0?usp=drive_link (pdf)

„Könnyű felismerni a busót, különösen, ha leveszi az álarcát. Első hallásra végtelenül banális kijelentésnek tűnhet ez – amennyiben azonban a kulisszák mögé pillantunk, mégis elnyeri az értelmét. Mert amikor egy télűző, törökkergető jelmezes alak leakasztja a fejéről a maszkját, azt rögvest úgy fordítja – jellemzően a vállára, mellére téve –, hogy annak hátborzongató faragását senki se figyelhesse meg. A rejtőzködés eszközét és viselője valódi képmását tehát sohasem láthatjuk egyszerre.

Az említett tradíció hátterében komoly tudatosság áll – lényege, hogy ne lehessen beazonosítani, ki viseli a kelléket. A szokás alkalmazói az őseiktől örökölték ezt a védekező mozdulatot. Miután a busó evett, ivott, újra eltakarhatta ábrázatát a faragvánnyal, majd elvegyülhetett társai között a farsangi sokadalomban. A régiek így oldották meg az „arctalanság”
gondját – utódaik pedig szintúgy ismerik a fortélyt, s alkalmazzák is.

Ha a busók titkait próbáljuk megtudni, ne az álarcuk mögé próbáljunk belesni – súlyos tiszteletlenség volna, ami ártalmassá válhat az egészségünkre is. Inkább azokból a nyomtatott forrásokból tájékozódjunk, amelyek az idők folyamán a szörnymaszkos farsangolókkal foglalkoztak, s amelyek egy részét a kiadványban is olvashatjuk. Hiszen jelen kötet alapvetően egy dokumentumgyűjtemény, kommentárokkal kiegészítve. Vegyük azonban figyelembe, hogy a leírtakat nem tekinthetjük szentírásnak! A busójárás eredetét, a hagyományőrzés módját illetően még Mohácson, illetve annak környékén sem feltétlenül egyeznek a nézetek. Mondák, apáról fiúra szálló regék keverednek a valósággal. Mindenesetre a legenda, miszerint a törököket a busók elődei verték ki Mohácsról, legalább annyira szép, mint amennyire erősen tartja magát a nép körében.

Mondhatnánk, hogy a könyv lapjain az álca lehullik a rejtélyekről – de ez nem volna teljesen igaz. Úgy véljük, a busójárás esetében a mítoszok és az igazság szilánkjai együttesen alkotnak valamiféle lélekemelő, titokzatos elegyet. Talán szegényebbek is lennénk egy illúzióval, ha az összes részletet pontosan ismernénk. A legfontosabb, hogy Mohácson, farsang idején, évszázadok óta szinte minden évben felbúgnak a kürtök, megszólalnak a kereplők. Ez a zenebona pedig nem halkulhat el!”

A kiadvány szerkesztői:

Szalánczi Krisztián (történész)

Pucz Péter (újságíró)

Farkasné Samu Mónika (kutató)

A kötet kiadását az Agrárminisztérium és a Hungarikum Bizottság a nemzeti értékek és hungarikumok népszerűsítésének, megismertetésének, megőrzésének és gondozásának támogatására kiírt HUNG-2023 kódjelű pályázat keretében támogatta.

A kiadvány elkészítéséhez felbecsülhetetlen értékű szakmai segítséget nyújtottak a pécsi Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteményének munkatársai, akiknek a közreműködését ezúton is köszönjük!